Sokan azt gondolják a párhuzamosan két egyetemet/főiskolát végző hallgatókról, hogy azért járnak két helyre, mert telhetetlenek. Azt, hogy több diplomát akarnak, annak fényében, hogy ezáltal majd jobb állást kapjanak, válogathatnak melyik diplomát hova írják be, hogy ettől majd el lesznek ájulva a munkaadók. Sőt, még azt is, hogy így nem végzik el egyik egyetemet se jól, nem tudnak bejárni az órákra, így nem kapják meg azt a plusz tudást, amit az órai jelenlét ad, mindent csak felületesen csinálnak, folyton jegyzeteket kérnek, és csak keresik a kifogásokat és még sorolhatnám.
Ha már valaki arra adja a fejét, hogy két egyetemet végezzen egyszerre (akár nappali-levelezőt, akár nappali-nappalit, stb), az már önmagában nem a restségét erősíti. Persze, szó nincs arról, hogy ne lennének olyanok - nem is kevesen -, akik csak azért végeznek el több szakot, mert mondjuk nem akarnak dolgozni, és ezzel húzzák az időt, vagy azt gondolják így kelendőbbek.
Ha az ember tanulni akar, akkor azt támogatni kell. Szerencsés helyzetben vagyok, mert a szüleim amiben 100%-ig támogatnak, minden megkötés nélkül, az a tanulás. Bármibe is vágjak bele, mellettem állnak. De ehhez az is kell, hogy megbízzanak bennem, hogy érezzék, hogy tényleg akarom, és nyomós indokom is legyen rá (itt azt értem ez alatt, hogy például miért nem megyek el dolgozni teljes munkaidőben, helyette miért végzek el egy mesterszakot).
A párhuzamos képzés ugyanakkor olyan szempontból is nehéz, hogy az ember könnyen azt érezheti, hogy nem tartozik egyik helyhez se igazán. Éppen az ingázások miatt. Hogy mikor vége egy órának az egyik helyen, nem marad ott dumálni a többiekkel, nem mennek el kávézni óra után, hanem rohan át a másik helyre. Ha nem tud bejárni órára, akkor a közös „kibeszélésekről” is lemarad, amikor nosztalgiáznak a csoporttársak, hogy „hé, emlékeztek, mikor Déri titkárnője pontban reggel 8 órakor megállt az ajtóban és egyesével engedte be az embereket, majd 8:10-kor Déri kulccsal bezárta az ajtót, hogy többen már ne zavarják késésükkel az órát?” De e mellé vagy helyett vannak az órán kívüli programok. Ha elhívnak minket, és a társaság nagy részét nem ismerjük, akkor is menjünk el, mert meglepődhetünk milyen jó barátságok születhetnek ismeretlenek között például egy lézerharc alkalmával.
Visszatérve a telhetetlenségre. Az anyaegyetem hallgatói sokszor árulásnak érzik, ha a másik egyetem jobban tetszik, onnan valahogy kicsattanó örömmel az arcunkon térünk vissza, vagy prioritást élvez az első egyetem, főiskola óráival, programjaival szemben. Aki kétszakos, és nem egy intézményben, az pontosan tudja, hogy minden egyetem közt ég és föld a különbség, minden területen. Így igazából újra meg kell tanulni mindent, ugyanúgy béna elsős gólyaként kezdi az ember egy új helyen, hiába van már x év tapasztalata például ügyintézésben.
A két szak szerintem különösen azért jó, mert ha a tanulásban valóban mohók vagyunk, szélesíteni akarjuk nem csak a tudásunkat, hanem a látásmódunkat, gondolkodásmódunkat, akkor arra az egyik tökéletes megoldás a két szak. Amíg nem próbálja ki az ember, fel se tudja fogni mennyire más mentalitást képes adni egy másik hely. Jobban mondva a két hely összegyúrva. Ez kicsiben kb. olyan, mint mikor új tanárokkal találkozunk az órákon az anyaegyetemen. Kommunikációs sajnos elég kevés tanárunk van, három éven át majdnem ugyanazok tanítanak, néhány nagyon kiemelkedő van, akitől nem csak az anyagot, hanem látásmódot is kapunk. Persze, ELTE-n se mindenki tökéletes, de jóval több a szeminárium, jóval több lehetőség van az egyénnek megmutatkoznia a tanárai előtt, és persze a csoporttársai előtt. Ráadásul mivel a BGF-en kb. 90-en lehetünk, abból 20-an a szakirányon, így ugyanazokkal az arcokkal találkozunk a három év alatt (igaz, előfordul, hogy három éve jársz valahova, és van olyan csoporttársad, akivel még sose beszéltél). Az ELTE-n viszont vagy 200-an vagyunk, és szinte minden órán több mint a fele a csoportnak új arc, új perspektíva.
Ha mondjuk egy bölcsész és egy társadalomtudományi szakon vagyunk, nem is kell mondanom, hogy a két terület más hozzáállással van az egyes témákhoz. És éppen ez a szép a párhuzamos képzésben, hogy mindkét oldalról megmutatják őket, legalábbis lesz hozzá képességem, vagy inkább úgy mondom: nyitottabban állok hozzá mindenhez, egyszerre széplelkűen és racionálisan. Végül is ez az emberi létnek a lényege, hogy az ember gondolkodjon, ez különbözteti meg minden más lénytől, miközben ösztönlény, gondolkodó identitás is. Hiszen ha már letéptük azt az almát arról a fáról, együnk is belőle.
Szóval valamilyen módon tényleg a telhetetlenség csimborasszója a párhuzamos képzés, de egészen más okkal, mint ahogy a szkeptikusok hiszik. Jó érzés tudni dolgokat. Mindenkit erre bíztatok, ha nem is két szakra, de mindent fogjon fel úgy, hogy azzal csak több lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése