Egy kis zárszó

Múlt hét volt az utolsó tanítási hét a BGF-es életünkben. A jövő hét folyamán csak annak a pár zh-nak, vizsgának nézünk elébe, ami 6. félévre maradt. Nem lesz több késés, nem lesz több utolsó pillanatban történő óraelmaradás, és óriási szünetek két óra között. Nem lesz vizsgadrukk, nem lesz jegyzetkérés, puskakészítés.
Fiatalkorunk talán utolsó nagy tanulmányi megmérettetése következik júniusban, amivel lezárjuk a 12+3 éves intézményi keretek között töltött tanulást. Már ha dolgozni megyünk tovább, és nem például MA-ra.

De nem csak az utolsó tanítási hét volt múlt héten, hanem az érettségik is. Emlékeztek még milyen volt 3-4-5 évvel ezelőtt? 18 éves kis kamaszokként mennyire rettegtünk tőle, de mennyire ijesztgettek is, hogy mennyit kell rá tanulni, hogy milyen nehéz, összetett; az utolsó évben szinte csak az érettségire készültünk minden tárgyból. Aztán mégis letettük az érettségit, befejeztük a középiskolát. Felvettek egyetemre, főiskolára. Hát ott tanultuk meg igazán mi is a tanulás. Visszanézve az érettségi egy könnyed kis zh-nak tűnik. Szövegelemzés? Miniesszé? 20 tétel? Az elmúlt három évben, még ha az elején próbáltunk is minden kötelezőt beszerezni, elolvasni, megtanulni, ez a lendület a harmadik év végére jócskán megcsappant. Nem lustaságból, inkább csak megtanultuk mi a fontos, hogy hogyan használjuk az addigi tudásunkat, hogy ha másnap Nemzetközi kapcsolatok és intézmények vizsga van, akkor előző nap délután még bandázhattunk egyet, mert egy délelőtt alatt bevágtuk, ami kell. Megtanultuk kihasználni az időnket, ha nem is volt, mégis csináltunk belőle. Az egyetem, főiskola részben ezért is hasznos, mert az embert így is felkészíti a felnőtt-életre, amikor nem lesz mindenre ideje, mégis muszáj megcsinálni, és mindig sikerül. Mert sikerülnie kell.

Nem fogok tovább nosztalgiázni, elérzékenyülve, szentimentálisan visszagondolni az elmúlt három évre, mert még mindig nincs itt az ideje. Még mindig benne vagyunk a sűrűjében. Ha leadtuk a szakdolgozatot, és már nincs más teendőnk, csak a záróvizsga, majd akkor vesszük észre, hogy mennyi minden volt eddig, amit természetesnek, hétköznapinak vettünk, és most valami más lép a helyébe, ami előtt ugyanúgy megszeppenve állunk, mint 3-4-5 évvel ezelőtt, a sikeres érettségik után.

LA BUDAPEST

Barcelona, Párizs, London, Amszterdam…Budapest! Érdekes, hogy minél több helyen jár az ember, annál boldogabban tér haza. Mindenki panaszkodik, hogy a főváros így, a főváros úgy, hogy sok a pesti sznob és mindenkit megkéselnek hazafelé, aki kicsit is csúnyán néz…

Hagyjuk a sztereotípiákat, a gazdasági válságot, a politikai helyzetet, és lássuk azt, amink van, mert Budapest gyönyörű! Ezt nem a hosszú vidéki évek alatt fővárosi lét utáni vágyódás mondatja velem, hiszen már lassan három éve itt élek. Kiábrándulásnak semmi nyoma, sőt, egyre inkább erősödik a Budapest-megrögzöttségem. Az első év biztonsági körei után egyre több helyet fedeztem fel. Ma már szinte bárhová odatalálok, ha nem, akkor segít a GPS!

Sokszor mondom, amikor hazamegyek vidékre, hogy még egy nap és kikészít a semmittevés (bár két héttel a szakdolgozat leadási határideje előtt lehetséges, hogy visszavonom az előző kijelentést). Ezzel arra céloznék, hogy a fővárosban tényleg sosem áll meg az élet. Mindegy, hogy a hajnali órákban való tömegközlekedési eszközökre való feljutás közelharcáról, vagy épp hasonló órákban való buli utáni hazatérésről legyen szó.

Erről azonban nem csupán honfitársaim tehetnek. Egyre több külföldi választja európai körutazás részeként, vagy akár különálló úti célként Budapestet.

Szabadidőm mulatása részeként egy souvenir boltban dolgozom, így jelenleg egy személyben képviselném a KSH-t ebben a rövid blogbejegyzésben. (Kutatásaim nem reprezentatívak, vásárlókkal való elbeszélgetéseken alapulnak).

Általánosságban lehetetlen úgy végigmenni a városon, hogy ne hallanánk orosz vagy angol szavakat. Rajtuk kívül jelentős mennyiségű amerikai, távol-keleti és spanyol ajkú turista is megfordul, továbbá Kanadából is egyre többen találnak ide. Budapest népszerűsége az észak-európai országok, valamint a franciák és a britek körében is egyre elterjedtebb.

Egy hosszabb tranzakció alkalmával a jól nevelt eladó igyekszik szóba elegyedni a vásárlókkal, főleg, ha kommunikáció szakos is. Nem tudom, hogy udvariasságukból vagy a kisugárzásomból való külső nyomás hatására, de mindenki széles mosoly kíséretében a „Yes, Budapest is amazing.” választ adta arra a kérdésre, hogy milyennek találják úti céljukat.

Az éjszakai szórakozóhelyeken is minden második megnyilvánulás az „Excuse me”, ami nem is baj, sőt számtalanszor nevettetett meg. Elég sok külföldi ismerősöm van, és ha szégyen, ha nem, lassan több éttermet-kávézót(-kocsmát) ismernek, mint mi, magyarok. Ami logikus lehet, mert mi nem végigkiránduljuk a hetet, hanem magyarosan túléljük.

What goes around…comes around: Budapest gyönyörű, bármilyenek is az életkörülmények, ezt sosem szabad elfelejteni! Hosszú séták a Duna-parton, hatalmas bulik a Sziget Fesztiválon, kávézgatás a Gerbaud teraszán, magyaros ételek a Memories of Hungary bárjában = Szeretlek Budapest!

Végezetül következzen kedvenc videóm, amit már többször láttam, mint a napfelkeltét, mégsem tudom megunni:

Farkas Zsófi

A telhetetlenség csimborasszója

Sokan azt gondolják a párhuzamosan két egyetemet/főiskolát végző hallgatókról, hogy azért járnak két helyre, mert telhetetlenek. Azt, hogy több diplomát akarnak, annak fényében, hogy ezáltal majd jobb állást kapjanak, válogathatnak melyik diplomát hova írják be, hogy ettől majd el lesznek ájulva a munkaadók. Sőt, még azt is, hogy így nem végzik el egyik egyetemet se jól, nem tudnak bejárni az órákra, így nem kapják meg azt a plusz tudást, amit az órai jelenlét ad, mindent csak felületesen csinálnak, folyton jegyzeteket kérnek, és csak keresik a kifogásokat és még sorolhatnám.

Hát pedig nem így van.

Ha már valaki arra adja a fejét, hogy két egyetemet végezzen egyszerre (akár nappali-levelezőt, akár nappali-nappalit, stb), az már önmagában nem a restségét erősíti. Persze, szó nincs arról, hogy ne lennének olyanok - nem is kevesen -, akik csak azért végeznek el több szakot, mert mondjuk nem akarnak dolgozni, és ezzel húzzák az időt, vagy azt gondolják így kelendőbbek.

Ha az ember tanulni akar, akkor azt támogatni kell. Szerencsés helyzetben vagyok, mert a szüleim amiben 100%-ig támogatnak, minden megkötés nélkül, az a tanulás. Bármibe is vágjak bele, mellettem állnak. De ehhez az is kell, hogy megbízzanak bennem, hogy érezzék, hogy tényleg akarom, és nyomós indokom is legyen rá (itt azt értem ez alatt, hogy például miért nem megyek el dolgozni teljes munkaidőben, helyette miért végzek el egy mesterszakot).

A párhuzamos képzés ugyanakkor olyan szempontból is nehéz, hogy az ember könnyen azt érezheti, hogy nem tartozik egyik helyhez se igazán. Éppen az ingázások miatt. Hogy mikor vége egy órának az egyik helyen, nem marad ott dumálni a többiekkel, nem mennek el kávézni óra után, hanem rohan át a másik helyre. Ha nem tud bejárni órára, akkor a közös „kibeszélésekről” is lemarad, amikor nosztalgiáznak a csoporttársak, hogy „hé, emlékeztek, mikor Déri titkárnője pontban reggel 8 órakor megállt az ajtóban és egyesével engedte be az embereket, majd 8:10-kor Déri kulccsal bezárta az ajtót, hogy többen már ne zavarják késésükkel az órát?” De e mellé vagy helyett vannak az órán kívüli programok. Ha elhívnak minket, és a társaság nagy részét nem ismerjük, akkor is menjünk el, mert meglepődhetünk milyen jó barátságok születhetnek ismeretlenek között például egy lézerharc alkalmával.

Visszatérve a telhetetlenségre. Az anyaegyetem hallgatói sokszor árulásnak érzik, ha a másik egyetem jobban tetszik, onnan valahogy kicsattanó örömmel az arcunkon térünk vissza, vagy prioritást élvez az első egyetem, főiskola óráival, programjaival szemben. Aki kétszakos, és nem egy intézményben, az pontosan tudja, hogy minden egyetem közt ég és föld a különbség, minden területen. Így igazából újra meg kell tanulni mindent, ugyanúgy béna elsős gólyaként kezdi az ember egy új helyen, hiába van már x év tapasztalata például ügyintézésben.

A két szak szerintem különösen azért jó, mert ha a tanulásban valóban mohók vagyunk, szélesíteni akarjuk nem csak a tudásunkat, hanem a látásmódunkat, gondolkodásmódunkat, akkor arra az egyik tökéletes megoldás a két szak. Amíg nem próbálja ki az ember, fel se tudja fogni mennyire más mentalitást képes adni egy másik hely. Jobban mondva a két hely összegyúrva. Ez kicsiben kb. olyan, mint mikor új tanárokkal találkozunk az órákon az anyaegyetemen. Kommunikációs sajnos elég kevés tanárunk van, három éven át majdnem ugyanazok tanítanak, néhány nagyon kiemelkedő van, akitől nem csak az anyagot, hanem látásmódot is kapunk. Persze, ELTE-n se mindenki tökéletes, de jóval több a szeminárium, jóval több lehetőség van az egyénnek megmutatkoznia a tanárai előtt, és persze a csoporttársai előtt. Ráadásul mivel a BGF-en kb. 90-en lehetünk, abból 20-an a szakirányon, így ugyanazokkal az arcokkal találkozunk a három év alatt (igaz, előfordul, hogy három éve jársz valahova, és van olyan csoporttársad, akivel még sose beszéltél). Az ELTE-n viszont vagy 200-an vagyunk, és szinte minden órán több mint a fele a csoportnak új arc, új perspektíva.

Ha mondjuk egy bölcsész és egy társadalomtudományi szakon vagyunk, nem is kell mondanom, hogy a két terület más hozzáállással van az egyes témákhoz. És éppen ez a szép a párhuzamos képzésben, hogy mindkét oldalról megmutatják őket, legalábbis lesz hozzá képességem, vagy inkább úgy mondom: nyitottabban állok hozzá mindenhez, egyszerre széplelkűen és racionálisan. Végül is ez az emberi létnek a lényege, hogy az ember gondolkodjon, ez különbözteti meg minden más lénytől, miközben ösztönlény, gondolkodó identitás is. Hiszen ha már letéptük azt az almát arról a fáról, együnk is belőle.

Szóval valamilyen módon tényleg a telhetetlenség csimborasszója a párhuzamos képzés, de egészen más okkal, mint ahogy a szkeptikusok hiszik. Jó érzés tudni dolgokat. Mindenkit erre bíztatok, ha nem is két szakra, de mindent fogjon fel úgy, hogy azzal csak több lesz.

Amszterdam legalizálva

Amszterdamban tényleg mindenki füvezik? Mindenütt örömlányok dolgoznak? Tulipánnövesztésből élnek és fapapucsban mászkálnak? Ezeknek a rendkívül fontos kérdéseknek nézünk most a mélyére.

A bevezetőből azt hiszem kiderül, hogy miről is lesz szó a továbbiakban. Tegnap érkeztem haza a holland fővárosból, ahol egy hétvégét töltöttem el.

Csütörtökön, letudva az első és egyben utolsó zh-mat, hazarohantam és bedobáltam a legszükségesebbnek tartott tűsarkúimat és sminkcuccaimat a bőröndömbe :D Néhány órás alvás után a reggeli kávét követően félálomban megközelítettem a 2A terminált. Egy örökkévalóságnak tűnt az út, pedig csak 2 óra választja el Amszterdamot Budapesttől.

Nagy nehezen megérkeztem, és az első gondolatom az volt, hogy a magyar klíma joggal nevezhető trópusinak a hollandhoz képest. A barátaim a belvárosban laknak, ahol egymást érik a csatornák, ami egyet jelent az állandó széllel és faggyal.

A fagyhalál közeli gondolataim hamar elillantak, amint a nyakunkba vettük a várost.

Az aprónak tűnő színes házak végtelen sora, az utcákon lévő embertömegek mellett még a tulipánt áruló hölgyek erőteljes próbálkozása is csak kedves gesztusnak tűnt.

Sétálás közben valahogy egy coffeeshop-okkal teli városrészhez keveredtünk, így el is jött az ideje, hogy választ adjak a bevezetőben feltett első kérdésre. Nos, elég sok füstölgő fiatal felől éreztem a nem szokványos dohányból készített cigaretta „illatát”. Mivel a marihuána fogyasztása Hollandiában legális, így a teád/kávéd mellé rögtön kérhettél is egy felturbózott cigarettát, esetleg néhány, bizonyára ínycsiklandozó süteményt a pultnál. Azt viszont felelőtlenség lenne kijelenteni, hogy mindenki mókás hangulatban lett volna.

Az első nap hamar el is telt az utazással és hosszú beszélgetésekkel.

Általában csak hétvégén van időm elutazni, ezért csak egy olyan nap van, amit ébredéstől-lefekvésig az adott városban töltök. Mondanom sem kell, ez a kedvencem.

Szombaton frissen és üdén két kint élő ismerősöm idegenvezetésével a reggeli kávé után útra keltünk, hiszen volt mit megnézni. Annyi minden történt velem, hogy nehéz is mindenre visszaemlékezni, de azért megpróbálom.

A Leidse tér a város egyik olyan pontja, ami non-stop tele van emberekkel, legyen szó unatkozó hazafiakról,  turistákról vagy utcazenészekről. Innen mindössze néhány perc séta a Vondelpark és a Van Gogh múzeum is. A Vondelpark Amsterdam leghíresebb és legnagyobb parkja, kb. 2 km hosszú és bizonyára tökéletes hely a pihenésre vágyóknak, amennyiben az illető el tud lazulni 5 °C-ban. A Van Gogh múzeum  nagyon tetszett, egyrészt mert azon kevés művészek közé tartozik, akik a középiskolai tananyag szerves részét képezik, és mégsem aludtam el rajta művészettörténet órán.

A kulturális programok után ellátogattunk a virágpiacra, így végre láthattam miért is olyan büszkék a hollandok a tulipánjaikra (és egyéb virágaikra).

Végül természetesen elsétáltunk a piros lámpás negyed mellett. Éés igen, nagyon sok lány keresi meg a havi fizetését ebben a szakmában. Nem gondolom, hogy véleményt kellene mondanom ezzel kapcsolatban, az viszont teljesen biztos, hogy felforrósítják az amszterdami éjszakákat.

Az utolsó nap, csak úgy, mint az érkezés napja, fél nap. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a gyors reggeli után pakolás és irány a reptér.

A holland főváros összességében egy nagyon jó hely, azt nem állítom, hogy oda költöznék, de utazni tökéletes. A látnivalók, az emberek, a város hangulata annyira szabad, hogy könnyen azt érezni, itt mindent lehet.

Aki még nem járt Amszterdamban, remélem kedvet kapott, a következő projektről hamarosan kaptok egy kis előzetest!

Farkas Zsófi

Orosz rulett - meri, vagy nem meri?

"A halálos játék Oroszországból származik. Egy forgótárcsás pisztolyból eltávolítják az összes töltényt, majd a tárba visszahelyeznek egyet, megpörgetik és hirtelen visszacsapják a helyére. Börtönőrök döntötték el így, hogy melyik őrizetessel végezzenek. Aztán az orosz forradalom idején játszották ezt a bajtársak. Néhányan öngyilkosak lettek, néhányan pedig a bátorságukat bizonyították ezzel.”

Akár egy filmjelenet leírása is lehetne, de nem találtam jobb hasonlatot a jelenlegi állapotom bemutatásához. Pontosabban a külföldi munkavállalásra gondolok.

Így diploma előtt sok fiatal elgondolkodik, hogy mit is kezdjen a diplomájával Magyarországon. Nem mintha lehetőségünk lenne válogatni a jobbnál jobb munkalehetőségek között. Sok frissdiplomás fiatal dönt úgy, hogy megpróbál külföldön boldogulni.

Nagyon jól hangzik, hogy elindulunk szerencsét próbálni egy idegen országba, ahol új életet kezdhetünk, új embereket ismerhetünk meg, és az ölünkbe pottyan az álommunka, álomfizetéssel. Vajon ez ilyen egyszerű?  Nem! Lehet, hogy sokan úgy gondolják, hogy tudják milyen veszélyek várnak rájuk, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy nem árt foglalkozni a témával.

Az első tipikus veszélyforrás az, ha bedőlünk a túl jónak tűnő lehetőségeknek. Gyanúsnak kell lennie, ha sok pénzt ígérnek kevés munkáért, felajánlják, hogy kifizetik az útiköltséget, alapvető nyelvtudást sem követelnek meg, illetve nem ragaszkodnak szerződéshez. Akik elfogadják ezeket, megérkezve az adott országba gyakran szembesülnek azzal, hogy átverték őket. Például a kiutazás költségeit, az ígéretek ellenére nem kapják meg. Más költségekkel is járhatunk ugyanígy, valamint ha nem készítünk szerződést, előfordulhat, hogy jóval kevesebb fizetést kapunk az előre megígértnél, vagy legrosszabb esetben ingyen dolgozunk.

Az illegális munkavégzés Magyarországon sem veszélytelen vállalkozás, külföldön viszont az itthoninál súlyosabb következményekkel járhat. Az illegális munkavégzés pénzbüntetéssel, de akár börtönnel is büntethető. A feketemunkának a lebukáson túl is vannak veszélyei egy külföldi államban, például munkahelyi baleset esetén a munkáltató nem fizeti ki a kórházi kezelést, nem kérhetünk kártérítést, valamint a munkaidőről, munkakörülményekről és a fizetésről történő megállapodás be nem tartása esetén szinte semmit sem tehetünk.

Könnyen előfordulhat az is, hogy a munkáltató a megkötött megállapodás biztosítékaként elkéri a munkavállaló útlevelét azzal az indokkal, hogy majd ő intézi a hivatalos ügyeket helyette. Ilyenkor aztán megesik, hogy az útlevél egyszerűen nem kerül vissza tulajdonosához, ami azzal jár, hogy az illető nem tud hazautazni.

Sok helyen találkozhatunk fiatal lányoknak szóló hirdetésekkel, melyek könnyű munkáért sok pénzt ígérnek. Ezekre a munkákra elsősorban nem a frissdiplomás fiatalok jelentkeznek, de sok embert elvarázsol a gondtalan élet képe. Akik ilyen munkára jelentkeznek, azoknak nagyon oda kell figyelniük, ugyanis rengeteg esetben előfordult, hogy amint a lány megérkezett az adott országba, elvették az iratait és prostitúcióra kényszerítették. A hasonlóan járt lányok közül néhányan sosem kerültek haza.

És miért orosz rulett?  Sokan úgy gondolják, ez csak a szerencsén múlik, hogy valaki kifogjon egy jó külföldi munkát. Igaz, kell hozzá némi szerencse is, de nem véletlen, hogy „mindenki a saját szerencséjének a kovácsa”.  Fórumokon számos siker sztorit olvashatunk, és segítséget kaphatunk ahhoz is, hogy miként vágjunk bele. Ha alaposan felmérjük a lehetőségeinket, és utánajárunk minden apró kis részletnek, akkor nem érhet nagy meglepetés az idegen országban. Természetesen nem egy elrettentő példával is találkoztam, de ezek az emberek meggondolatlanul, nyelvtudás nélkül indultak neki, és nem csoda, hogy vesztesként jöttek ki ebből a „halálos”játékból.

Bagó Anett

Munka itthon...?

A diploma vagy szakmai bizonyítvány megszerzése után az első és legfontosabb: munkát találni! Bár számos lehetőség áll előttünk, mégis hatalmas erőfeszítés a megfelelő állás megtalálása. A munkaadók ugyanis sokszor irreális feltételekhez kötik főleg a friss diplomások felvételét. A főiskolák, egyetemek bizonyos szakokon előírnak ugyan kötelező külső szakmai gyakorlatot, de az legfeljebb 10 hét. Ugyanakkor a meghirdetett állások 80%-ánál a hirdetés szövegében hiába a "pályakezdő" vagy a "friss diplomás" meghatározás szerepel, mégis, ha figyelmesen elolvassuk a teljes szöveget, rájöhetünk, hogy a minimum 1-2 éves tapasztalat bizony "szükséges", vagy legalább is "előnyt jelent". Vagyis hiába van meg minden szakmai tudásunk az állás betöltéséhez, mégsincs tapasztalatunk!

Ilyenkor mit tehetünk?

Kereshetünk például gyakornoki állást, ami az esetek többségében nem fizetős és szegény diákok csődbe mennek mire összejön az az 1-2 év, de ha szerencséjük van, előbb-utóbb átveszik őket főállásba.
Vagy bejelentkezhetünk munkanélküli hivatalba is, ahol viszont nem biztos, hogy a diplománkhoz illő állást kapunk, hiszen akkor már minden mindegy...

A kérdés itt csak az, hogy vajon miért nem éri meg a cégeknek egy fiatal, kreatív, friss diplomással foglalkozni, akinek az új ötletei és a lelkesedése még a cég javára is válhat?! Ehelyett alkalmaznak egy olyat, aki bár lehet, hogy minden praktikát tökéletesen ismer, de talán már belefásult a dolgokba: tudja, hogy ezt és ezt hogyan csinálták az előző munkahelyen. De vajon ez a másik cég célkitűzéseihez is alkalmas...?

Külföldön bevett gyakorlat, hogy a cégek figyelik a főiskolák, egyetemek számukra ígéretes hallgatóit és a diploma után egyből állást adnak nekik. Itthon viszont az iskolák által szervezett állásbörzék sem túl népszerűek a hazai cégek körében, csak a külföldi érdekeltségűeknél. 

A magyar cégek miért félnek a friss diplomásoktól, vagy az iskola mellett a leendő szakmájukban dolgozni akaró diákoktól?

Papp Erzsébet

Utazni jó!

Az utazás rengeteg izgalommal jár, ami már akkor elkezdődik, mikor először ülünk le a gép elé és kezdünk el nézelődni a számtalan utazási lehetőséget kínáló oldalak között. Bőszen jegyzetelünk, kiírogatjuk a legjobbakat, amíg meg nem találjuk azt az egyet. És megkezdődik a visszaszámlálás.

Amint kiderül, hogy mi a következő biztos úti célunk, megkezdődik a hetek, a napok és az órák visszaszámlálása egészen az indulásig. Sok esetben maga a tudat, hogy lassan eljön az a várva várt időpont, hogy nem kell az iskolapadban ülni, vagy a munkahelyen gürizni hatalmas boldogsággal tölt el minket.  Mivel a legtöbb percünket az utazás gondolata köti le, így ez az idő leginkább arra szolgál, hogy összevásároljunk minden fontos vagy éppen teljesen felesleges dolgot az útra. És persze mindet el kell vinnünk magunkkal, ezért kénytelenek vagyunk ugrálni a bőrönd tetején, vagy teljes súlyunkkal ránehezedni, hogy végül valahogyan összehúzzuk a cipzárját. Így mondhatni már a csomagolás is egy élmény.

Sőt, néha a több órás utat is lehet élvezni. Személy szerint imádom. Könyv a kézben, zene a fülben, és lehet bambulni kifelé az ablakon. Sajnos akad rossz példa is, mint amikor már fél napja zötykölődünk a buszon, a lábaink már az első óra után elhaltak, aludni nem tudunk, mert a fejünk folyamatosan elgurul valamerre, és ráadásként mögöttünk valaki előveszi a fasírtot. De nem számít. Mert mindezek ellenére lassan megérkezünk, végre máshol lehetünk, elszakadva a napi rutintól. Felfedezünk ismeretlen helyeket, ízeket, találkozunk új emberekkel. És minden egyes utazással többet látunk a világból.

Janotka Krisztina

Diákmunkát keresek!

A legnagyobb kérdés, hogy mit és hol!

Nagyon sokan vannak, akik már diákként is kipróbáltak egy vagy több munkát az iskola mellett. Ennek a legegyszerűbb módja, ha bejelentkezünk valamelyik diákmunka-központba. Már ezek között is számos lehetőség áll a rendelkezésünkre és mindegyikben számtalan állás közül választhatunk. Vagyis itt a legnehezebb feladat az, hogy kiválasszuk azt a munkát, amelyiket anélkül is teljes lendülettel tudunk csinálni, hogy az a tanulás rovására menne.

Ez pedig nem könnyű:

Ugyanis bár nagyon sok cég kínál jobbnál jobb lehetőségeket, közülük nagyon sok, úgymond, teljes munkaidőben szeretné foglalkoztatni a diákokat. Vagyis többnyire hétfőtől péntekig, 9-17-ig vagy más időbeosztásban, de mindenképp napi 8 órában, ami egy nappali tagozatos, elég sűrű órarenddel rendelkező diáknak nem igazán megoldható. Főleg, ha sok gyakorlati tantárgya van az elméleti órák mellett.
De vállalhatnak részmunkaidős, többnyire szórólapozó, vagy valamilyen piackutatói állást, ami viszont nem is fizet annyira jól, ráadásul télen-nyáron kint állni az utcán, vagy egy aluljáróban... hát nem éppen kellemes.

Azonban ha szerencsénk van, és találunk egy, az órarendünkhöz illő munkát, még akkor is sok akadályon kell átküzdenünk magunkat ahhoz, hogy azt mondhassuk: igen, ez az állás hosszú távra (a tanulmányi jogviszony fennállásáig) megfelel nekem!

Tapasztalatom szerint az egyik ilyen akadály a főnökség ellenszenve: a legtöbb, diákokat nagy létszámban, részmunkaidőben foglalkoztató munkahelyen a tanulókra sajnos mint pótolható munkaerőre, járulékos vagy kényszerű rosszként tekintenek, és eszerint is bánnak velük. Természetesen tisztelet a kivételnek!

Esetleg dönthetünk úgy is, hogy halasztunk egy vagy két félévet és megpróbálunk valami komolyabb munkát találni, aminek akár még hasznát is vehetjük a tanulmányaink alatt, vagy annak befejezése után. Viszont itt a diákmunka már szóba sem jöhet, hiszen a passzív féléves hallgatóknak nem jár matrica a diákigazolványra, diákmunkára pedig csak érvényes diákigazolvánnyal lehet jelentkezni. Pedig régen elég volt csak egy iskolalátogatási igazolás, amit a passzív hallgatói státuszú hallgatók is megkaptak, így legalább tudtak dolgozni, amíg eldöntötték hogyan tovább.

Vagyis hiába találunk rá az egyik diákmunka-központban egy olyan cég hirdetésére, amit esetleg a diploma után is szívesen csinálnánk és a diákmunka alatt megszerzett, a cég számára szükséges tapasztalatunk és kapcsolatkörünk esetleg könnyebben hozzájuttatna minket ugyanannál a cégnél egy főállású pozíció megszerzéséhez... esélytelen diákként.

Persze vannak olyan cégek, akik nem csak diákmunka-központokon keresztül keresnek gyakornokokat és a diákviszonyt sem hátrányként kezelik, de őket elég nehéz megtalálni. Hacsak nem látogatnak el az iskola által szervezett karriernapokra, de ezeken is főleg az utolsó féléves, diploma előtt álló diákokat keresik, vagyis a "fiatalabbak" még mindig üres zsebbel ácsorognak.

Szóval, mint én is iskolaszövetkezeten keresztül dolgozó diák, sok sikert kívánok minden, a pénzkeresési lehetőségnek ezt a formáját választó diáktársamnak, és ha találtok valami jót szóljatok!

Papp Erzsébet

Felnőttkori dilemma gyerekkorban

Napjaink diákjainak első és legfontosabb döntését már az általános iskola befejezése előtt meg kell hoznia, azaz hogy milyen iskolában tanuljanak tovább, melyik az, amelyik a leginkább a hasznukra válik.

Szakiskola, szakközép, gimnázium vagy valamilyen OKJ-s szak? Nem könnyű! Azért, mert a diákoknak már ekkor nagyjából tisztában kell lennie azzal, hogy mivel is szeretne foglalkozni, ha majd egyszer nagy lesz. Ehhez viszont tudni kell, hogy melyik iskola az, ami a vágyott cél leggyorsabb eléréséhez vezet.

Ez azért nem egyszerű, mert jelenleg egy olyan korszakban élünk, ahol a diákokba azt sulykolják, hogy "diploma nélkül soha nem lesz rendes állásod!"

Ami persze nem igaz. Szakmunkások mindig is voltak, és a jövőben is szükség lesz rájuk, sőt, talán nagyobb mennyiségben, mint a diplomásokra...
...azonban a legtöbben megijedve a szüleik vagy tanáraik által lefestett szörnyű jövőképtől - esetleg a munkanélküliségtől - nem is egy, hanem kettő-három főiskolát, egyetemet is elvégeznek párhuzamosan vagy egymás után ahhoz, hogy közelebb kerüljenek álmaik munkájához.

De! Valószínűleg ezzel a döntéssel - bármelyik iskolát is válasszák - belekerülnek abba az ördögi körbe, amiből nagyon nehéz kikerülni. Ugyanis, ha valaki nem pont olyan állásra jelentkezik, ahol minden diplomájával megszerzett tudására szükség van, akkor előfordulhat, hogy túlképzettnek minősítik és esetleg a felsőbb vezetői székekben ülők megijednek, hogy esetleg az ő állásuk is veszélybe kerülhet. Ilyenkor megoldásként merül fel egy-két diploma kihagyása az önéletrajzból, amivel azonban valós értékeinket titkoljuk el, aminek későbbi előmenetelünk során még kárát is láthatjuk. De még így sem biztos, hogy azt kapjuk, amit eredetileg szerettünk volna.

Esetleg választunk egy konkrét szakmát és az iskola befejezése után saját vállalkozást alapítunk? Nos a siker itt sem garantált, hacsak nem tudunk kitűnni a tömegből valami egyedivel vagy különlegessel. Vagy elszerződhetünk egy már működő céghez is, mint alkalmazott, kevesebb fizetésért, kevesebb szabadidővel és talán nem is a legideálisabb környezetben...

Bár mindezek ellenére bárki lehet sikeres és találhat jó állást, mégis egyik sem a legjobb megoldás, főleg ha álmaink állását keressük.

Várom az ötleteket és a tapasztalatokat, hogy szerintetek hogyan lehet erre megoldást találni!

Papp Erzsébet

Az Evezős és a tenger

"Kifaragtalak, Evezős, mert van egy nagy álmom. - A kis faemberke csak mosolygott. Egy kenuban üldögélt a havas domboldalon. - Meglátod, az álom valóra válik. A nap langyos melegétől a hó megolvad, a víz leszalad a domboldalról a folyóig, le egészen a nagy tóig, azután azon is túl le a tengerig. Te a víz hátán útra kelve átéled az én megálmodott kalandjaimat. Én nem mehetek veled, mert segítenem kell apámnak a csapdáknál."

Részlet az Evezős és a tengerből (Paddle-to-the-Sea, Holling Clancy Holling, 1941; 1966-ban filmet is készítettek belőle - H.Zs.). Egy kis indiánfiú története, aki útnak indított egy apró játékkenut, hogy bejárja a világot helyette. Tudják, hogy mi is ugyanezt tesszük? A Pioneer, a Voyager, a Galileo. Ékes bizonyítékai a mi örökös keresztes hadjáratunknak, csak manapság kozmikus ösvényeken járunk. Miért? Mert a Földdel végeztünk. Tudják, még nincs 100 esztendeje, hogy Amundsen elsőként érte el a Déli-sarkot. Scott, a második, pedig meghalt a visszaúton. Tavaly lezárták a Mount Everesthez vezető utakat a szemét miatt. A Föld törékeny hellyé vált. Nem kell meghódítani. Védelemre szorul. Dédelgetni kell, akár egy kisgyereket. Mit teszünk tehát? Játékszereinket a végtelen űrbe lőjük fel. És álmodozunk, hogy egy napon mi is nekivághatunk.

"A párába vesző zuhatagon szivárvány ívelt keresztül. Evezős átbukott rajta, és zuhant tovább, lefelé. Csak sodorta a sebes folyó. Örvényekkel találkozott, amelyeket még a nagy hajók is kikerültek. Micsoda örvények voltak! A hatalmas hullámok hullócsillagként száguldottak! Kifordultak, majd befordultak. Evezőst hol felvetették a párát lövellő vulkánok, hol alábukott a mélységbe, majd újra kilőtt zöld rakétáján a Hold felé."

Hányan kiálthatnak most fel: Barátom! De engem soha nem vonzott a száguldás. A Föld csodás parkoló pálya. Az űr kockázatos. Hadd mondjak még valamit! Bármelyikünk taposhat új ösvényt. Nekem sokszor eszembe jutnak a múlt meg nem énekelt hősei. Az a néhai ínyenc, aki ránézett a homárra és azt mondta: Én ezt megeszem. Vagy az első gyógyító, aki felkapott egy kést mondván: Operáljunk, fiúk! Látják, a kalandok ezernyi alakot és színt ölthetnek. Kezdve a hajvágástól a szerelembe esésig. Vagy ha már a kocsiban ülünk, de mégsem hajtunk el, azt is hívhatjuk gyávaságnak, miként óriási bátorságnak is.

„Egy pillanatig pont olyan volt, mint Evezős. Dal szólalt meg a szívében. Előtört az ajkai közül, de csak a víz és a szél hallhatta. Kis világjáró, bejártad az utat. A hosszú-hosszú utat. Olyan dolgokat tudsz, amelyeket nekem még meg kell tudnom. Találó nevet kaptál apám házában, kis világjáró. Jó talizmánul szolgált. Igazi evezős vagy."

Evezős a tengernél. Remélem tetszett emberek. Ez a dal Richard McWilliamsnek szól, és a kíváncsi gyerekeknek, akik ott élnek mindannyiunkban.

(Chris, Miért éppen Alaszka?, 3. évad, 20. epizód, The Final Frontier)

HELLO-GOODBYE, hosszúhétvége Londonban

A harmadév végére azt hiszem kicsit minden komédiás hallgató lendületét vesztette, főként az elmúlt vizsgaidőszakban. A könyvek lapozgatása, a sokszor végigolvashatatlannak és megtanulhatatlannak tűnő jegyzetek tanulmányozása mellett szinte idő sem maradt, hogy kicsit kifújjuk magunkat. Ezért egy Londonban töltött hosszúhétvége mellett döntöttem, hogy pótoljam eltűntnek nyilvánított energiáimat.

Az utazásokat általában nyárra szoktam időzíteni, egyrészt mert akkor az iskola sem tűnik fel, mint akadályozó tényező, másrészt a téli sportok nem állnak túlságosan közel a szívemhez. Sok tengerparton töltött sütkérezés helyett most az Egyesült Királyság felé vettem az irányt egy kedves kint élő ismerősöm invitálására.

A gépem reggel 8.30-kor indult, ezért 5-kor félálomban kikászálódva, a nappaliban egy erős kávé kíséretében próbáltam rávenni magam a nap elkezdésére. Gyors készülődés után a reptér felé vettem ez irányt, felszálltam-leszálltam és indulhatott is a hétvége.

Az első napon megérkezésem után egy rövidebb sétát tettünk a város forgatagában, majd néhány további kint élő ismerősöm csatlakozását követően vacsora közben kibeszéltük kivel mi történt, amióta kiköltözött (mi változott illetve nem változott Budapesten).

A második nap nagyjából városnézéssel telt el. A jelképpé vált kétemeletes piros buszok, valamint a fényképezőgépem kattogtatásával igazi turistának érezhettem magam. A három nap alatt talán ez volt az egyik legjobb program, bár kétségtelenül a legfárasztóbb is. Beszámolók alapján már felkészültem egy esős, ködös így állandóan borongós hangulatú városra, ezzel szemben mindhárom napon napsütés és +13 °C volt. A városnézés után nőként azt hiszem kihagyhatatlan program az Oxford St. végig kirándulása. Délután 6 óra felé értünk haza, majd egy kis pihenést követően elindultunk egy igazi angol buliba. Sajnos a hely neve már nem felidézhető számomra, de a hangulata fantasztikus volt, tele fiatalokkal és jó zenével megspékelve.

A harmadik nap nagyjából az előző kettő kipihenésével telt. Az ebédet, illetve a bőröndbe pakolást és az egy órás taxizást követően Heathrow után röpke két óra múlva Budapesten találtam magam.

Sajnos a betervezett alvást nem segítette elő, hogy másnap még vizsgáztam, ami utólag valamiféle csoda útján igencsak jó jeggyel végződött :) Összességében fantasztikusan éreztem magam, jó volt újra látni kint élő barátaimat és a sok tengerpart után valami újat megtapasztalni.

Aki esetleg még nem járt azon a vidéken, ajánlom figyelmébe!

Farkas Zsófi

Diploma egy, diploma kettő... avagy mit tegyünk, ha párhuzamos képzésben vagyunk

Ha az ember betervez egy második szakot egy már megkezdett mellett, semmilyen akadályon, problémán nem fog meglepődni. Túl azon, hogy hogyan egyezteti össze az óráit (a most tárgyalt ideális eset a két nappali szak két felsőoktatási intézményben, de akár egy helyen is, államilag támogatott formában), tehát túl az óraegyeztetésen, még a vizsgaidőszakát is meg kell precízen terveznie, főleg, ha mellette még élni is akar.

Nos, ha ezek megvannak, a gyakorlatokra be tud járni, az elméleti órák anyagait el tudja kérni csoporttársaitól, a vizsgaidőszakban optimálisan heti 4-5 vizsgája van, akkor már csak a záróvizsga, illetve szakdolgozatírás a végső akadály, amit sikeresen kell leküzdenie.

Na igen, de mégis hogy csináljuk? Befejezzük-e idejében az első intézményben folytatott tanulmányainkat, és fizetősön folytassuk a másik helyen (mert az állam – még a mi rendszerünkben – egy képzési formában csak egy diplomát támogat), vagy az elsőn halasszunk, és egyszerre fejezzük be? Nehéz kérdés.

Mert ha idejében zárjuk tanulmányainkat, számolni kell azzal, hogy a másik helyen nem csökken a teendők száma, nem csökken a vizsgák száma, a teljesítményünket ugyanúgy szinten kell tartanunk. Miközben államvizsgára kell készülnünk, tételeket kidolgoznunk, és írni az 55-70 oldalas szakdolgozatunkat. Vajon lenne időnk?

De ha meg az időhiány miatt eltoljuk az első diplománkat, és egyszerre fejeznénk be a két alapképzésünket, akkor mindezzel duplán számolhatunk. Ráadásul a mesterszakos felvételik is ekkor vannak, tehát még ez is nehezíti a dolgunkat.

Ugyanakkor segíthet a két szak a két szakdolgozatban és záróvizsgában. Ez olyan esetben fordulhat elő, ahol a két szak között van egy kis átfedés. Esetemben a kommunikáció és médiatudomány és a magyar-film szak között van átfedés, így kiegészíthetem plusz információkkal a szóbeli vizsgáimat, amivel talán elnyerem a bizottság tetszését. Mindenesetre rosszat nem fog tenni, ha megvillogtatom a plusz tudásomat. Talán még könnyíti is a készülést.

De a két szakdolgozat az akkor is két szakdolgozat. És közben a második helyen ugyanúgy vannak órái az embernek, amiket ugyanúgy vizsgák követnek, mint a korábbi félévekben.

Akkor mit tegyünk?

Tehetjük például, hogyha az egyszerre végzés mellett döntünk, hogy már nyáron elkezdjük az első helyünk szakdolgozatát. Van idő, ez szól mellette. Ellene van viszont, hogy nincs nyomás, nincs semmi külső erő, ami arra sarkallna minket, hogy nyáron tanuljunk, írjuk a szakdolgozatunkat.

Erre van talonban az önfegyelem. Nehéz, de ha financiálisan is jól akarunk járni, és 1. nem fizetni két félévet a második helyen, 2. ösztöndíjat szeretnénk kapni a második helyről, akkor legalább van motiváció. Ez persze csak akkor lehetséges, ha még van államilag támogatott félévünk elég. Ha már kifogyóban vagyunk, akkor mindenkinek át kell gondolnia a helyzetét, pénzügyileg is, energiailag is. Mert nehéz ugyan a két szak, de mikor jelentkeztünk, tudtuk mi vár ránk, és valószínűleg nem azért tettük ezt, hogy két helyen lébecoljunk, hanem mert többre vágytunk. Ezért valószínűleg minden párhuzamos képzésben részt vevő diák tisztában van a helyzetével, és a rá nehezedő problémák súlyával. Így igazából konkrét tanácsot nem tudok adni, mert mindenkinek speciális a helyzete, így egyedi „megoldások” is vannak rá. De ha megbeszéljük egymással, kikérjük a barátaink, sorstársaink és nem utolsó sorban szüleink és oktatóink véleményét, könnyebb lehet a döntés.

Úgyhogy hajrá, várom a véleményeket! Ti mit gondoltok, hogyan lehet ezt kezelni, Ti hogy csinálnátok, vagy épp hogy csináltátok, ha korábban már szembesültetek a párhuzamos képzés pro és kontrájával?